Mikor beszélgetek veletek, otthoniakkal sokszor hallom „Írjál többet, hiszen te olyan új helyeken jársz, ahová mi nem jutunk el – olyan más és szép lehet, nem a megszokott, mint itt…” Igazatok van, és bár nem írok gyakran, most kicsit felpörgetem a dolgokat. Viszont előbb engedjétek meg, hogy leírjam, hogy ez a fenti érv miért tévedés :)

Egyfelől itt is van egy rutin, ami megadja a biztonságot, hogy 8000 km-re otthonról is van egy rendje a dolgoknak: órák, étkezések, hétvégi programok – amiben lehet létezni. Ez nem a turista beosztás – és ebben én nem is jeleskedek, ez tényleg hiba – viszont segít abban, hogy egy évet itt eltöltsek. Kívülről nézve unalmas, megszokott és mégis kell…

A másik, ami kicsit messzire vezet, a jó öreg „magadból nem tudsz kilépni” érzés, ami iszonyú erősen körülvesz. Ennek is persze több árnyalata van, nyilván sok esetben kerülök olyan szitukba (elsősorban más emberekkel kapcsolatban), amik univerzálisak. Nem Kína vagy Magyarország specifikus, hogy hogyan folytassunk unalmas, de udvariassági beszélgetéseket, mikor vállaljunk fel vitákat velünk egyet nem értőkkel vagy hogyan kezeljük a konfliktusokat. Vannak kulturális tényezői persze, de tapasztalat szerint ezt otthon ugyanúgy eltérően kezeli, mondjuk egy értelmiségi meg egy kispolgár, vidéki–városi, idős-fiatal stb., mint ahogy eltérően reagál egy érzékeny vagy kevésbé széplelkű ember… Nincs új a nap alatt, csak emberi dolgok kultúrákon túl… (Nem akarok Coelho-ba átmenni… sorry). Ez pedig továbbvisz oda, hogy valami olyan érzése lesz az embernek, mintha – az egyéni jellemzőkön túl - a társadalmi helyzet (vagy osztály, miliő, réteg v. amit szeretnétek) sokkal fontosabb lenne, mint a nemzetiség. [Most valami azt súgja, hogy főleg csak egy bizonyos „szint” felett… (Elitizmus alert!)] Mielőtt a marxizmus foglyul ejtene, megjegyzem, hogy ez legutóbbi filmes órámon tört rám, mikor is a tanárral az értelmiségi életérzésről beszéltünk, és azt hiszem, sokkal jobban átérzem minden kulturális különbség ellenére, hogy mire gondol és igen, nyilván ennek oka az is, hogy a szocializmusban ez a dolog - a földrajzi táv ellenére -, úgy tűnik igencsak hasonlóra sikeredett. Ami ijesztő, de hátborzongatóságában szép is, hogy valóban eltüntette ez a társadalmi berendezkedés ezeket a távokat, és elgondolkodtató, hogy Kínához a legjobb kulcsom a megértésben máig a magyar (poszt-)szocialista tapasztalat… Itt érünk el a megismerő dilemmájához, hamár önreflexiós bejegyzést tartunk. Ami analógiákat hozok, mind ebből az érából vannak, és kicsit félek, hogy nem is engedik a maguk valójában meglátni a dolgokat. Csak úgy tudom felfogni az itteni rendszert, hogy arra vonatkoztatom, amit már láttam otthon (és talán még globalizációs trendekre tudok gondolni), de nem tudom önmagában látni.

Például a brazil ismerőseim nagyon anti-klerikálisak, nekik imponál az egyházi hatalom hiánya, de ez érthető, náluk az a meghatározó most. (Nálunk annak ellenére nem tartom annak, hogy ez folyik a csapból is.) Én viszont ennek nem látom akkora pozitívumát, a modernizáció ilyen tempóban nincs rendben és a mindenen basáskodó egyház helyett van egy Párt, ami funkciójában ugyanazt tölti be, és utálnivalóságában is ugyanolyan lehet.

Szóval látjátok, ezzel küzdök, mindent próbálok elemi szintekre és analógiákra bontani, másképp nem megy. Ezzel talán sokat vesztek, viszont ezért közelebb is vagyok az otthoni dolgokhoz, mint gondolnátok. Ami gondok, nehézségek vannak az mindenütt hasonló – világ proletárjai egyesüljetek :D – de tényleg, ha az egyetemen nem jó egy tanár, ha korrupt a városvezetés, ha bunkó egy hallgatótársam, ha kihasználnak embereket, ugyanúgy választ kell rá adnom, azzal meg nem szeretek mentegetőzni, hogy náluk/nálunk ez szokás vagy nem. Jól teszem-e? Mi van a már bensővé tett kultúrával? Nem az szól belőlem ilyenkor? Mekkora az egyén mozgástere? És még ezer kérdés... Nem tudom a választ, de ha ti igen, akkor kíváncsian várom őket! (Mondanám h egy fröccs mellett beszéljük meg, de ez most egy darabig még nem jön össze :( )

((ui. Lehet, hogy a marxista? kritikai? vagy szimpla elnyomó-elnyomott dichotómia megközelítését azért érzem relevánsnak, mert elég tág keretet biztosít ahhoz, hogy nemzetállami megközelítésen kívül gondolkozzak - amit meg amúgy se szeretek. Nyilván kérdés, hogy ez így mennyire termékeny? Viszont a vicces kommentek ellenére ehhez még nem vagyok ideológiailag eléggé képzett, egyelőre csak játszadozom ezekkel a terminusokkal…))

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.